Az időszegénység hatása az építészetben

A szolidáris építészet tárgyköre meglehetősen tág. A globális társadalmat folyamatosan érő krízisek okán nem véletlen, hogy ez a holisztikus témakör az elmúlt két évtizedben a legkülönfélébb szakmai szcénákban, a legkülönfélébb aspektusok mentén került tárgyalásra. Jelen írás egy, az építészetben talán ritkábban, a társadalomtudományokban talán gyakrabban fókuszba kerülő témát, az időszegénységet igyekszik az építészeti aspektusok mentén tárgyalni.

Napjaink fejlett társadalmában összességében olyan luxusban élünk, amely mindent megenged számunkra. A fogyasztói fókuszú gondolkodás rengeteg tárgyat és eszközt ad a kezünkbe, azonban elvesz egy nagyon fontos elemet az életünkből: az időt. Az időszegénység korát éljük. Ez a jelenség végső soron pedig a tárgyi és környezeti minőségre is hatással van. A cikk a tervezői tevékenység során is felmerülő dilemmákat járja körül szubjektív szűrő mentén. Az általános megállapítások egy esettanulmányon keresztül gyakorlati példában manifesztálódnak. Az esettanulmány bemutatja, hogy az időszegénység milyen hatással van a döntéshozatali módszertanra és miként gyűrűzhet ez tovább az épített környezetre. Ugyanakkor a bemutatott példa egyfajta lehetőséget is kínál, bemutatva egy lehetséges tervezői attitűdöt, mellyel lehetséges a krízisjelenség ellenpontozása. A bemutatott tervezési feladat hátterét Pécs városa által meghirdetett közösségi költségvetésben elnyert, helyi civil szervezet ötlete adja. A civil szervezet lényegében családok összessége, akik egy városi, alulhasznosított zöldterületet fogadtak örökbe és gondoznak, valamint a fenntartásra is jelentős energiát fektetnek. A közösségi költségvetésből egy fedett-nyitott pavilon építésre nyertek el forrást. A történet során a konvencionális megoldás és az egyedi, helyi építészeti hagyományokra is reagáló, szolidáris megoldás kontrasztját látjuk kirajzolódni.

Az időszegénységről

Az elmúlt évtizedek rohamos technikai fejlődése és a globalizáció együttes hatásai lényegében hatalmas eszköztárat adtak a kezünkbe. Ugyanez az eszköztár a könnyen elérhető, megfizethető termékfejlesztés célkitűzésével is rendelkezik. Felmerül tehát az a kérdés, hogy mit nevezhetünk globális értelemben vett szegénységnek? Nathaniel Rich egy, a The New York Times hasábjain megjelent cikkében Vaclav Smil közgazdász eredményeire hivatkozva írja a következőket: „A világ kidobja élelmiszerének egyharmadát. Az emberek ma átlagosan évi 34 gigajoule energia hasznát élvezik. Emberi munkaegységben kifejezve ez olyan, mintha 60 felnőtt ember dolgozna megállás nélkül, éjjel-nappal. A gazdag országok lakói jobban járnak: egy négytagú amerikai családnak több alkalmazottja van, mint a versailles-i Napkirálynak.” (Rich, 2022) Természetesen nem lehet ebből azt a következtetést levonni, hogy mindenki rendelkezik hasonló gazdagsággal, hiszen a társadalmi olló kinyílása is kézzel fogható. Építészeti kontextusban vizsgálva látjuk, hogy egy mai, átlagos családi ház, amely megfelel a nyugati normáknak és előírásoknak mind fenntartásában, mind pedig megépítésében is óriási energiákat mozgat meg. Az építészet – ahogyan tárgyi kultúránk általánosságban is – az elmúlt évtizedekben nem vált demokratikusabbá vagy könnyebben elérhetővé, sőt éppen ellenkező előjelű irányvonalat látunk kibontakozni. Az elfogyasztott rengeteg energia azonban egy másik erőforrást emészt fel. Az idő, mint érték minden egyes ember számára azonos (ellentétben a pénzzel és egyéb vagyoni elemekkel). Ebből az adott mennyiségből kell az energia előállítására „költenünk”. Minél többet kell fektetnünk az életünkbe – legyen az munka vagy pénz -, annál kevesebb időnk marad. Az idő felhasználásának módja azonban személyenként is jelentősen eltér egymástól. A társadalmi és gazdasági - politikai tényezők nagyban meghatározzák az időfelhasználás mértékét. Az OECD adatai alapján egy olasz ember átlagosan kevesebb mint fele annyi időt tölt munkával, mint egy kínai polgár. (Oritz-Ospina, 2020) Ez az adat azért válik kiemelkedően nyomasztóvá, mert a jelenlegi tárgykultúránkat átszövik a Kínában gyártott termékek tömegei. Miközben tehát Európa egy szegletében megkönnyítjük mindennapjainkat bizonyos használati tárgyakkal, addig a világ másik oldalán idődeficit alakul ki. Értelmezésem szerint, a globalizmusnak köszönhetően ez a kialakult időhiány aztán visszacsatornázódik. Nem is tehet mást, hiszen ez az az erőforrás, amely mindenképpen korlátozott és szűkös. Csak oly módon növelhető a Föld időállománya, ha nő a népesség, azonban pontosan látjuk, hogy az egyre több ember egyre több energiát használ fel, szükségszerűen pedig egyre kevesebb idő marad. Visszaidézve Smil megállapításait a fejlett világ gazdagságáról, láthatjuk, hogy ez a vagyon illuzórikus, hiszen közben nagyon sokat veszítünk is. Mindezek alapján érzékelhetővé válik egyfajta fordított arányosság a szegénység és időszegénység között.

A gondoskodás válsága az építészetben

Nancy Fraser A tőke és a gondoskodás ellentmondásai című írásában alaposan kielemzi az időszegénység társadalmi következményeit. Állítása szerint a gondoskodás válságát éljük ma. A társadalmi reprodukció olyan meg nem fizetett munka, amely lényegében a társas kapcsolatok kohézióját, a gyermeknevelést vagy a tágabb közösségek kohézióját jelenti. Lényegében ez alapozza meg kulturális, gazdasági és tulajdonképpen politikai szerveződésünket is. (Fraser, 2018) E reprodukció aláásása – mondja Fraser – a válság gyökere. „Először is, a gondoskodásra nehezedő nyomás nem esetleges, hanem rendszerszintű jelenség, mély gyökerekkel annak a társadalmi rendnek a szerkezetében, melyet pénzügyi kapitalizmusnak nevezek. Másrészt viszont a gondoskodás jelenlegi válsága rámutat arra, hogy nemcsak a kapitalizmus aktuális, pénzügyi formájában bűzlik valami, hanem a tőkés rendszerben általában.” Az építészeti vetületre tekintve látható, hogy az iparosításra való fókuszálással éppen a Fraser által bűzlőnek titulált tőkés rendszer képe kontúrozódik. A magyar állam által az építőiparba öntött milliárdok a tőkét, a piacot erősítették. A családok megsegítésének ígérete sokkal inkább tekinthető egyfajta marketing sminknek, mintsem a valóságnak. A pénz ugyanis – a korábban felvázolt fordított arányosság következtében – időt szívott el a társadalom minden rétegéből, kezdve a családoktól, mint alapvető társadalmi alkotótól egészen a döntéshozói szintig.

Az idő szűkülésének és a gondoskodás válságának párhuzamát hosszabb időtávra visszatekintve is láthatjuk. A korábban kisméretű téglából épült épületeink anyagi minősége egyértelmű. Mind statikai mind hőtároló tömeg szempontjából kiemelkedő konstrukciók. Az ipar hatékonyabbá válásával megjelenő korszerű falazóblokkok jelentősen megkönnyítették, felgyorsították az építés folyamatát. Ennek eredményeként az építőiparban az élőmunka díja exponenciálisan emelkedett az elmúlt évtizedekben. Megjegyzendő, hogy nem pusztán az építőanyagok változása jelentette ezt a drágulást, számos más politikai és gazdasági összetevő is hatott. Végső soron újra előtérbe került az előregyártás, mint hatékony építési forma. Ez tulajdonképpen tekinthető egy előnyös folyamatnak, hiszen egyszerre időt és pénzt lehet spórolni az előregyártásnak köszönhetően. A probléma sokkal inkább az építészetbe begyűrűzött hatás. Miután hatékonnyá tettük az anyagi gazdálkodást maradt még egy terület, ahol szükségesnek látszott az idő redukálása: az építészeti tervezésben. Legalábbis ez az általános gondolkodásmód rajzolódik ki a döntéshozók esetében. A „terveket, de gyorsan” attitűd áthatja a mai Magyarország döntéshozói mechanizmusát. A típustervek megjelenése és relatív elterjedése az idő kizsigerelésének manifesztuma. Ezen a ponton válik teljesen érzékelhetővé Fraser állítása a vizsgált témában, vagyis a gondoskodás válsága az építészetben.

Tömegtermelés a tárgykultúrában

A design aspektusain tovább haladva érdekes megvizsgálni a The New York Times által közzétett, A 25 legmeghatározóbb bútordarab az elmúlt 100 évből című listáját. A válogatást a lap által felkért hat építész, designer és vezető kurátorokból álló csapat állította össze. A csoport feladata az volt, hogy meghatározzák az elmúlt egy évszázad legfontosabb formatervezési tárgyait. A huszonötös listából két tételt emelek ki. Az egyik sok tekintetben hasonlít huszonhárom másik remekműhöz: Le Corbusier, Pierre Jeanneret és Charlotte Perriand közös munkája, a Chaise Longue à Réglage Continu.  A listára kerülés indoklásának egy részlete így szól: „A bútordarab egy egyedileg gyártott remekmű, amelyet 1928-ban egy Párizs melletti villába terveztek az alkotók. A H-alakú, kétszínű acél alapon krómozott csövek helyezkedtek el, amelyek a hanyatt fekvő emberi test formáját követték - a csípőnek megfelelően lejtettek, és a térdnek megfelelően emelkedtek -, így ez volt a valaha gyártott első ergonómiailag tudatos bútorok egyike.” (Haramis, 2024) Az egyediség egyik mintapéldájaként értelmezhetjük tehát ezt a bútort, mely kétségkívül az elmúlt 100 év fontos alkotása. Ahogyan a huszonhárom, listára felkerült társáról is hasonlóan lehet nyilatkozni.

Charlotte Perriand, fényképezve 1929 körül a Le Corbusier-vel és Pierre Jeanneret-vel közösen tervezett nyugágyon. (Forrás: Banque d'Images, ADAGP/Art Resource, NY)

Van azonban egy kakukktojás, a Monoblock szék. Az ismeretlen szerző terméke valóságos világpiacot meghódító termék. A Monoblock egyfajta ellenpólusa a designvilág bálványimádásának. Egy megfejthetetlen, egyszerre csúnya és kényelmes darab, amely könnyedén hidalja át a megfizethető kényelem, a megfizethető formaterv okozta anomáliát. A kényelem elérhetősége ilyen formán nem függ az anyagi szegénységtől. Őszinte vallomás ez a neves zsűri részéről. „Csúnyák. De azt hiszem, hogy a szép ellentéte nem a csúnya, hanem a laza.” mondja Antonelli, az egyik zsüror. Ikonikus tettnek látom, hogy ezt a széket beemelték a válogatásba. Egyszerre jelzi ez a praktikum, így a funkció fontosságát, valamint azt a tényt, hogy a kevés energia befektetése vonzó az emberiség számára.

A Monoblock szék (Forrás: Valentin Jeck)    

Esettanulmány

A következőkben a korábbi megállapításokat egy esettanulmány formájában kívánom még érzékletesebben bemutatni. A példaprojekt egy saját terv (P8 Műhely : Dancs Tamás, Zilahi Péter), de sokkal inkább a körülményeinek bemutatása. Így először tágabban érzékeltetem a kontextust, ami a döntési sorhoz vezetett. Talán a teljes közép-európai régióban jelentős deficitnek számít a városi participáció hiánya. Számos program reflektált már erre a fajta hiátusra. A régiót azért értelmezem jelen esetben egységként, mert hasonló szociokulturális múlttal rendelkeznek ezek az országok. A hierarchikus, sok esetben autoriter 20. századi államformák több generációra megmérgezték a közösségeket azzal a gondolkodásmóddal, hogy a városi kérdéseket „fent” döntik el. Ezzel olyan emlékezetnek ágyaztak meg, melyből nagyon nehéz kitörni. Ezen a ponton az érvrendszerem talán eltérni látszik az eddigi idő – pénz relációtól, azonban számos eset bizonyítja az 1990 előtti időre jellemző, közös gondoskodás nélküli világot. Másrészt ugyanakkor mindez csak az urbanisztikához kapcsolódó gondoskodásra igaz. A társadalmi rétegekben sokkal erősebb kohéziót láttunk, mint ma. A különös fordulatokat követően ma Magyarországon továbbra sem jellemző a társadalmi részvétel. Első sorban Budapesten jelentek meg az ezredfordulót követően a közösségi tervezés új módszertanai. Bár a 10-es években Pécsett is volt erre irányuló törekvés, a politika által szabott időkorlátok sok esetben lehetetlenné tették ezen projektek valós kifejlődését.

2016-ban a kultúrAktív Egyesület kezdeményezésére és szervezésében valósult meg az Alakítsd a városod!  című rendezvény, melynek során a ParticiPécs névre hallgató, saját fejlesztésű társasjátékkal vontak be a programba mintegy 180 diákot. 15, a városi térhasználat fejlesztését célzó ötletet választottak ki, majd mutattak be kiállításon. Ezek közül végül egy projektet választott ki a szakmai zsűri, amely tervet meg is valósították. Ez a fajta participációs gondolkodás lényegében a gondoskodásról való tanítás is. Az érzékenyítés, edukálás jelen esetben ellene dolgozik a kialakuló gondoskodási válságnak. 2023 őszén pedig Pécs önkormányzata hirdetett közösségi költségvetést. A Dönts velünk! program célkitűzése, hogy létrejöjjön „egy demokratikus és részvételi folyamat, amelyben a helyi közösség tagjai közvetlen befolyást gyakorolhatnak a költségvetés kialakítására és a pénzügyi erőforrások elosztására.” Az ilyen típusú kezdeményezések egyfajta faldöntögetésnek is tekinthetőek az eddigi apátiával szemben. A kiírás szerint a várost tíz zónára osztották. Minden terület lakosai javaslatokat tehettek, hogy a közösségi költségvetésből nekik kijáró pénzt mire költsék el. A közösséget minél inkább szolgáló javaslatokat vártak. Ez a példa ismét a szemléletformálás és a gondoskodásra való nevelés jó példája.

A beérkezett javaslatokról szintén a helyi lakosság szavazhatott és dönthette el mire fordítsák a közös vagyont. Az egyik ilyen győztes gondolat egy egyesülettől származik, akik a helyi kutyás parkuk fejlesztését tűzték ki célul. A parkban nem csak a mindennapok rekreációja történik, de közös ünnepeket, eseményeket is szerveznek ide. Így szükségük van egy fedett-nyitott térre, amely segíti a rendezvényeik megvalósítását. A pavilon jellegű épület megvalósítása egy önkormányzati cég felelőssége. Azonban a határidő kényszere különös irányba terelte a projektet. Az időhiány miatt – melyet első sorban a közelgő választások eredményeztek – az a kézenfekvőnek tűnő döntés született, hogy egy, a piacon beszerezhető és gyorsan installálható termék kerüljön elhelyezésre. A termék sok tekintetben praktikusnak mondható az időjárásállósága és első sorban gyors telepíthetősége miatt. Azonban építészeti karakterében messze elmarad attól a színvonaltól, melyet a hely szelleme igényelne. A döntéshozói körig gyűrűző idődeficit tehát kommersz megoldást szült volna.

A tervezői javaslat az volt, hogy ne kerüljön szétválasztásra a tervezés és engedélyeztetés fázisa a megvalósítás fázisától. Ezzel ugyanis biztosítható az, hogy az adott egységnyi idő alatt, egyedi kimunkálás készülhessen. A park egy platón található, amely betekint az ürögi völgybe, keleti irányból pedig a Makár ad szép látványt. Az egykor szőlőművelésre használt környéket ma már családi házak jellemzik. Ezen a dombháton azonban továbbra is a természet uralkodik. Ezekből a történeti és természeti rétegekből táplálkozva a tervezési folyamat alapkövévé váltak a 20. század elején Pécsre jellemző fatornácos villák. A könnyed fa építmények még ma is karakteres elemei a városnak, bár ritka gyöngyszemeknek tekinthetőek. A koncepció szerint ez a fajta visszautalás tud egy helyénvaló építészeti elemet elhelyezni a parkban. A favázas pavilon perforált ruhába burkolózik, amely egyben a karaktert is meghatározza. Az időhiány felismerése és annak újragondolása eredményezte, hogy tömegtermék helyett egy egyedi, a park arculatához illeszkedő pavilonnal fog gazdagodni a helyi közösség.

A pavilon látványterve (Forrás: P8 Műhely)

Konklúzió

A cikk első felében idézett gondolatok és az összefüggések alapján érzékelhetővé vált az időszegénység, valamint a gondoskodás krízise. Építészként a gondoskodást evidenciának tekintjük, legalábbis a tanulmányaink erre predesztinálnak. Azonban fontos látnunk, hogy a tőke irányítása alatt ez a gondoskodás csorbát szenvedhet. A bemutatott esettanulmány tervezői attitűdje talán evidenciának tűnik, azonban sok esetben ezek a kézenfekvő cselekvési módok ellehetetlenülnek vagy láthatatlanná válnak. A probléma hátterének alapos ismerete, nevezetesen, hogy a gondoskodási krízis tulajdonságait megismerjük, segíthetnek a helyes és megvalósítható cselekvési mód megválasztásában.

Hivatkozások

Fraser N. (2018): A tőke és a gondoskodás ellentmondásai, Fordulat (2008-tól Új Folyam), 24:88-108.

Rich N. (2022): How The World Really Works - The Science Behind How We Got Here and Where We’re Going, The New York Times, p. 16, 2022. 05. 29.

Ortiz-Ospina E., Giattino C., Roser M. (2020): Time use, online OurWorldInData.org, 2020. 11.

Haramis N., Berlinger M., Courteau R., Guadagnino K., Lakin M., Moffitt E. (2024): The 25 Most Defining Pieces of Furniture From the Last 100 Years, The New York Times, p. 3., 2024. 04. 04.